A húr egyre jobban feszül

Ezt a kijelentést választotta Mónus János az ÉF-en közzétett „Az élenjárók és a derékhad” c. dolgozatában bevezetőnek. A cikk amúgy szakmánk alapjait feszegeti, a közelmúlt nyilvános szakmai vitáival kapcsolatban a vezető építészek részéről korszakhatár-értékű komoly belátásról tesz tanúbizonyságot.

A bevezető mondatok dramaturgiai súlya általában különös figyelmet érdemel. Megadják az alaphangnemet, definiálják az utána következő mondatok értelmezési tartományát. Mónus János bevezető mondata világos határok közé zárja mondanivalója értelmezési lehetőségeit: írása figyelmeztetés. Figyelmeztetés azok számára, akik még mindig nem látják, vagy nem hajlandók látni a húrok pattanásig feszült voltát. Hozzáteszem, nagyon halk, nagyon szolid, tapogatózó figyelmeztetés ez. Hát igen, Mónus nem az a kardot rántó hőstípus, aki körülnéz, és vitát kizáró hangon kiáltja el magát: ide, aki velem van! Nem. Ő szépen, már-már túlzott szelídséggel, majdhogynem költői nyelven szólítja meg azokat, akiken talán már a kard is aligha segítene. Csodát ritkán lát az ember az életében, most talán láthatunk? Talán mégis lesz valami foganatja Mónus megszólalásának? Bárcsak adná az ég, hogy legyen…

Az alaphang elemzése után érdemes belemélyedni a részletekbe is. Lássuk, melyek voltak Mónus legsarkalatosabb felvetései. Olyan felvetések, amilyeneket az élenjáró építészektől az utóbbi időkben egyáltalán nem lehetett hallani, sőt, aki e témát felvetette, mindjárt kapott is a fejére, nem ritkán össztüzet.

1. „mester és tanítvány”
M.J. legelőre vette ennek a kérdésnek a boncolását. Ez a prioritásválasztás szakmailag mindenképpen alátámasztható. Hiszen az építészeti gondolkodás kifejlődése és az egyéni alkotói világ kibontakozása nehezen képzelhető el a mester-tanítvány felállás nélkül (most a mindig létező kivételeket tegyük félre). A mester-tanítvány viszony Mónus dolgozatából is kiolvashatóan a szakmánk alapértékei közé számítandó. A kérdés pedig az, hogy létezik-e még a hagyományos értelemben vett mester-tanítvány viszony, és ha létezik, akkor egyáltalán miféle tudás az, amit a mester manapság a tanítványának át is ad? Kiegészítem M.J. kérdéseit: hasznosítható tudást ad-e át a mester, vagy titkait féltve őrizve csupán azt adja át, ami számára is hasznot hoz?

2. „miért ő és miért nem én?”
M.J. fontosnak ítéli ennek a kérdésnek a felvetését is, mindjárt az elején. Számomra idegen ez a kérdésfelvetés, én sohasem firtattam ilyesmit az életpályám során, engem egyáltalán nem zavar mások sikere, és sohasem hasonlítottam magam össze senkivel sem. De Mónus nyilvánvalóan nem véletlenül tette fel ezt a kérdést, vélhetően nagyobb rálátása van az építészek motivációira, mint nekem. Tény, hogy azok, akik számára a nyilvános siker és érvényesülés alapvető igény, időnként kénytelenek szembesülni ezzel a kérdéssel. Talán ez a szakma legnehezebb olyan kérdése, amelyikre bármelyikünktől is objektív értékelésen alapuló válasz lenne várható. Hiszen esendőek vagyunk mind, csak az önkorbácsoló rend tagjaitól várható olyan őszinte válasz: igen ő jobb nálam. Talán ebbe az emberi pszichikum alapjait érintő helyzetbe bele kell nyugodnunk, és ebben az egyben kár változást remélnünk. Olyan szakmai közeget kell magunk köré építenünk, amelyik elbírja a személyiség effajta sajátosságait. Természetesen szép lenne, ha az embert csupa olyan kolléga venné körül, aki tökéletes önértékelési képességgel bír. Na ez az álom kategóriája. De nem mondom, hogy ne is törekedjünk errefelé… csakhogy a rendelkezésre álló energiákat az elérhetőbb célkitűzésekre lenne jó összpontosítani.

3. „Tényleg vannak élenjáróink?”
Mónus János dolgozatának talán az egyik legmerészebb kérdése ez. Hiszen a kérdés – habár önmagában nem rombol idolokat – de mégiscsak dogmát dönt: lehet, hogy esetleg nincsenek is? Vagy akik annak látszanak, vagy önmagukat annak tekintik, azok valójában nem is azok, hanem…

4. „Van egyáltalán derékhad?”
Ez a kérdés egy új megközelítés számomra. De jó és jogos. Hiszen sehol a világon, és sehol a történelemben az élenjárók nem mennek semmire hadra fogható, őket elismerő és támogató középréteg nélkül. Mónus kérdése elgondolkodtató: valóban nem rajzolódik ki ilyesfajta egészséges tagolódás a mai építésztársadalomban. Vagy legalábbis nagyon szűk az a kör, ahol ez a tagozódás világosan kitapintható. A magam részéről ennek abban látom az okát, hogy kicsi a belső piacunk, kevés az olyan nagy volumenű projekt, amelyik egy stabil szakmai rétegződést hosszabb távon is képes lenne fenntartani. A tervező csoportok javarészt ezért inkább egyedi munkákra szerveződnek, majd széthullnak. A prímet pedig mindig az viszi az adott projektben, aki a munkát szerezte. Így csak nagyon kevés stabil műhely tud tartósan fennmaradni, ahol a rétegződés természetszerű és kölcsönösen elfogadott.

5. Hiteles-e a szakmánkban kialakult rétegződés?
Habár nem ezekkel a szavakkal, de lényegében ezt a kérdést járja körül Mónus. Tőle szokatlan éles hangon kérdezi: „Jelenlegi „élenjáróink” tényleg élenjárók, vagy alternatíváik kirekesztői csupán?”
Ez már nem költői kérdésként hat. Olyan erővel szólal meg, amely magában foglalja a mindannyiunk által ismert valóság állítását, az élenjáró építészek sorából ritka őszinteséggel. Ha valaki figyelmesen olvassa Mónus költészetbe ágyazott sorait, annak világosan a tudomására jut, hogy kiknek is szól a figyelmeztetés ama húr feszüléséről.

6. Ki a művész? Művész-e az építész?
Örökérvényű kérdések ezek, olyasfélék, mint hogy az Univerzumban az ember különleges lény-e, vagy létezik-e más, esetleg magasabb intelligencia is? Egyelőre nem tudjuk a választ. Vannak-e köztünk „látók”? Örök vita tárgya, hogy ki a művész, és ki nem, ki az igazi, az autentikus, és ki az, aki csak utánoz. De ez a vita valójában nem kerülhető meg, és nagyon is emberi. Vélemények ütközésének tere. Baj csak akkor van, amikor egyesek önmagukat örökös főítésznek titulálják (lásd Makovecz az általa alapított Magyar Művészeti Akadémia örökös elnöke).

7. „egyenlőség”, „szabadság”, „testvériség”
Ezek forradalmi jelszavak. Érvényesülésük a valóságos társadalmakban azonban viszonylagos. A mai Magyarországon különösen szkeptikusan ítélem meg e jelszavak érvényesíthetőségének esélyét, akár csupán a szakmánkon belül is. De Mónus nyilván úgy gondolja, hogy aki álmodik, az már merjen nagyot álmodni. Valóban szép lenne, ha beteljesedne…

8. „Nem lehet, hogy mindent újra kellene gondolni”
„Esetleg nem kéne mindent kinyitni, szélesre tárni?” – folytatja Mónus.
Ismét sarkalatos kérdések ezek, megkövesedett tabuk megdöntésére való hajlandóságot sugallnak. És itt, ezen a ponton megjelenik Mónus legsúlyosabb érve a változtatáshoz, az újrakezdéshez. Kérdés formájában ugyan, de kijelenti: onnan, ahová jutottunk, már alig van lejjebb, nincs már mit veszíteni. „Veszíthetünk még valamit?” És a punch: „A mai „élenjáróknak” sem lesz munkája, hamarosan.”
Ezzel a gondolattal kapcsolatban egy aggodalmam van: aki túl sokat markol, keveset fog. Nehogy azért rekedjenek meg Mónus tézisei az idealizmus világában, mert túl sok mindent akar egyszerre megváltoztatni…

Ezután Mónus hitet tesz a verseny legszélesebb értelemben vett kiterjesztése mellett, és afelől sem hagy kétséget, hogy ebben, és az ezáltal kibontakozó sokszínűségben látja a szakma megújulásának, a művészi minőség kibontakozásának, a nálunk fejlettebbekhez való felzárkózásunknak az esélyét. A zárókép pedig a Salome ölében heverő levágott fejjel több, mint beszédes. Ebből a keretes drámai szerkezetből nem lehet nem érteni. Aki pedig még ebből sem ért, annak nem biztos, hogy érdemes építésznek maradnia. Van ugyanis szakmai minimum, és egy ilyen összefüggés felismerésére való képesség mindenképpen az.

Most pedig vegyünk nagy levegőt, próbáljuk megemészteni mindazt, amit olvastunk és amit felfogtunk belőle, és vegye mindenki a fáradságot, és gondolja át, írja le, hogy az ő saját nézőpontjából nézve mely kérdések azok, amelyeket Mónus János írása nem érintett, de a fentiekhez hasonlóan fontosak és megkerülhetetlenek.

A magam részéről az alábbiakkal egészíteném ki Mónus János írását (nem teljesen új gondolatok, fő vonalaiban az ÉF-en megjelent Ertsey Attila – Betelt a pohár c. cikkéhez írt hozzászólásom tartalmával egyezik):

1. Ezt az egész problémahalmazt - a rendkívül szerteágazó volta miatt - képtelenség ötletszerű kezdeményezésekkel feltérképezni. Minden összefügg mindennel, ezért először is egy ütőképes és elkötelezett munkacsoportnak kellene magának a világos helyzetképnek, a diagnózisnak a lehető legszélesebb körű, legrészletesebb és legalaposabb összefoglalását elvégeznie. Nem saját sorainkból verbuvált kiscsoportokra gondolok, hanem egy ezzel a feladattal hivatalosan megbízott professzionális csapatra, tisztességes fizetség fejében. Ugyanis az égvilágon semmi sem biztosítja az érdemi eredményességet egy önkéntesség alapján összeállt „reformcsoport” munkája nyomán, már csak azért is, mert igen nagy a csoportokba jelentkezők kontraszelekciójának esélye (pld. így próbál a tűz közelébe jutni az, akinek netán másképp esélye sem lenne rá…).

2. Megoldásokról és terápiákról a helyzet 1. pontbeli alapos ismeretében van értelme elmélkedni. A megbízott munkacsoportnak természetesen feladata lehetne a megoldási alternatívák bemutatása is, különösképpen konkrét külföldi jól működő és masszív érdekérvényesítésre képes szakmai szervezetek működési mechanizmusának és az ottani jogszabályi és társadalmi környezetnek a bemutatásával. Ismét a lehető legrészletesebben, nem csupán szemelvényszerű példázatok kiemelésével, hanem úgy, hogy az EGÉSZ működésére rálátásuk lehessen azoknak, akik meg akarnak ismerkedni azzal, hogy hogyan MŰKÖDŐKÉPES VALAMI MÁSUTT. Nos, ezeknek az ismereteknek a birtokában lehetne egyáltalán elkezdeni konkrét kibontakozási irányt keresni. Amíg ezt a szakma széles körben nem ismeri meg, addig puszta ötletelés folyhat, a vakok között a félszeműre van esély hallgatni.

3. A Kamara egyes kijelentések szerint nem szakmai érdekképviselet. Ha tényleg nem az, akkor miért a kamarától várhatnánk el bárminek is a megoldását? Ha mégis érdekképviselet is, akkor ez a valóságban hogyan működik? Kik képviselik kiknek az érdekeit kikkel szemben? Mi a működési mechanizmus? Hol vannak a működés garanciái?

4. A diagnózist a lehető legszélesebb körre kiterjesztve lenne szükséges felállítani. Ebben - és most tényleg a teljesség megközelítésének igénye nélkül, csupán példázat céljával - éppúgy meg kellene vizsgálni a szakmán belüli hierarchia- és érdekeltségi viszonyokat, beleértve az építésügyi jogszabályok, a hatósági eljárások, az oktatás, a tervtanácsok, és egymás minősítésének helyzetét is, hiszen nyilvánvalóan az e téren nagyon különböző pontokon állók érdekei is nagyon különbözőek, akár egymással ellentétesek is lehetnek. Meg kell tudni találni a közös nevezőket, és a szakmán belüli konfliktusok megoldásának és kezelésének a módját is, összhangban az építészet társadalmi szerepével.

5. Akkor várhatunk el tiszteletet és társadalmi-, politikai empátiát önmagunk, a szakma és annak képviselete iránt, ha először is magunk között jobban megbecsüljük egymást, odafigyelünk egymásra, érdeklődve, de toleránsan szemléljük egymás munkáját, mindenfajta szakmai felsőbbrendűség kinyilvánítása nélkül.

6. Ennek első lépéseként pedig az egyesekben masszív fertőzésként élő önhitt küldetéstudatot és a szakmán belül az esztétikai-művészi értékek ítészeinek tévedhetetlenségét deklaráló hatalmi kiváltságokat kellene felszámolni. Először is önmagunk között kellene a tisztesség kultúráját meghonosítanunk, minden más csak ezután következhetne.

Felteszem, Mónus János a közelgő küldöttgyűlés előkészítésére szánta ezt az írását, amely mindenképpen becsülendő. Lássuk, milyen lesz a foganatja.

ÓT