Ezt a kijelentést választotta Mónus János az ÉF-en közzétett „Az élenjárók és a derékhad” c. dolgozatában bevezetőnek. A cikk amúgy szakmánk alapjait feszegeti, a közelmúlt nyilvános szakmai vitáival kapcsolatban a vezető építészek részéről korszakhatár-értékű komoly belátásról tesz tanúbizonyságot.
A bevezető mondatok dramaturgiai súlya általában különös figyelmet érdemel. Megadják az alaphangnemet, definiálják az utána következő mondatok értelmezési tartományát. Mónus János bevezető mondata világos határok közé zárja mondanivalója értelmezési lehetőségeit: írása figyelmeztetés. Figyelmeztetés azok számára, akik még mindig nem látják, vagy nem hajlandók látni a húrok pattanásig feszült voltát. Hozzáteszem, nagyon halk, nagyon szolid, tapogatózó figyelmeztetés ez. Hát igen, Mónus nem az a kardot rántó hőstípus, aki körülnéz, és vitát kizáró hangon kiáltja el magát: ide, aki velem van! Nem. Ő szépen, már-már túlzott szelídséggel, majdhogynem költői nyelven szólítja meg azokat, akiken talán már a kard is aligha segítene. Csodát ritkán lát az ember az életében, most talán láthatunk? Talán mégis lesz valami foganatja Mónus megszólalásának? Bárcsak adná az ég, hogy legyen…
Az alaphang elemzése után érdemes belemélyedni a részletekbe is. Lássuk, melyek voltak Mónus legsarkalatosabb felvetései. Olyan felvetések, amilyeneket az élenjáró építészektől az utóbbi időkben egyáltalán nem lehetett hallani, sőt, aki e témát felvetette, mindjárt kapott is a fejére, nem ritkán össztüzet.
1. „mester és tanítvány”
M.J. legelőre vette ennek a kérdésnek a boncolását. Ez a prioritásválasztás szakmailag mindenképpen alátámasztható. Hiszen az építészeti gondolkodás kifejlődése és az egyéni alkotói világ kibontakozása nehezen képzelhető el a mester-tanítvány felállás nélkül (most a mindig létező kivételeket tegyük félre). A mester-tanítvány viszony Mónus dolgozatából is kiolvashatóan a szakmánk alapértékei közé számítandó. A kérdés pedig az, hogy létezik-e még a hagyományos értelemben vett mester-tanítvány viszony, és ha létezik, akkor egyáltalán miféle tudás az, amit a mester manapság a tanítványának át is ad? Kiegészítem M.J. kérdéseit: hasznosítható tudást ad-e át a mester, vagy titkait féltve őrizve csupán azt adja át, ami számára is hasznot hoz?
2. „miért ő és miért nem én?”
M.J. fontosnak ítéli ennek a kérdésnek a felvetését is, mindjárt az elején. Számomra idegen ez a kérdésfelvetés, én sohasem firtattam ilyesmit az életpályám során, engem egyáltalán nem zavar mások sikere, és sohasem hasonlítottam magam össze senkivel sem. De Mónus nyilvánvalóan nem véletlenül tette fel ezt a kérdést, vélhetően nagyobb rálátása van az építészek motivációira, mint nekem. Tény, hogy azok, akik számára a nyilvános siker és érvényesülés alapvető igény, időnként kénytelenek szembesülni ezzel a kérdéssel. Talán ez a szakma legnehezebb olyan kérdése, amelyikre bármelyikünktől is objektív értékelésen alapuló válasz lenne várható. Hiszen esendőek vagyunk mind, csak az önkorbácsoló rend tagjaitól várható olyan őszinte válasz: igen ő jobb nálam. Talán ebbe az emberi pszichikum alapjait érintő helyzetbe bele kell nyugodnunk, és ebben az egyben kár változást remélnünk. Olyan szakmai közeget kell magunk köré építenünk, amelyik elbírja a személyiség effajta sajátosságait. Természetesen szép lenne, ha az embert csupa olyan kolléga venné körül, aki tökéletes önértékelési képességgel bír. Na ez az álom kategóriája. De nem mondom, hogy ne is törekedjünk errefelé… csakhogy a rendelkezésre álló energiákat az elérhetőbb célkitűzésekre lenne jó összpontosítani.
3. „Tényleg vannak élenjáróink?”
Mónus János dolgozatának talán az egyik legmerészebb kérdése ez. Hiszen a kérdés – habár önmagában nem rombol idolokat – de mégiscsak dogmát dönt: lehet, hogy esetleg nincsenek is? Vagy akik annak látszanak, vagy önmagukat annak tekintik, azok valójában nem is azok, hanem…
4. „Van egyáltalán derékhad?”
Ez a kérdés egy új megközelítés számomra. De jó és jogos. Hiszen sehol a világon, és sehol a történelemben az élenjárók nem mennek semmire hadra fogható, őket elismerő és támogató középréteg nélkül. Mónus kérdése elgondolkodtató: valóban nem rajzolódik ki ilyesfajta egészséges tagolódás a mai építésztársadalomban. Vagy legalábbis nagyon szűk az a kör, ahol ez a tagozódás világosan kitapintható. A magam részéről ennek abban látom az okát, hogy kicsi a belső piacunk, kevés az olyan nagy volumenű projekt, amelyik egy stabil szakmai rétegződést hosszabb távon is képes lenne fenntartani. A tervező csoportok javarészt ezért inkább egyedi munkákra szerveződnek, majd széthullnak. A prímet pedig mindig az viszi az adott projektben, aki a munkát szerezte. Így csak nagyon kevés stabil műhely tud tartósan fennmaradni, ahol a rétegződés természetszerű és kölcsönösen elfogadott.
5. Hiteles-e a szakmánkban kialakult rétegződés?
Habár nem ezekkel a szavakkal, de lényegében ezt a kérdést járja körül Mónus. Tőle szokatlan éles hangon kérdezi: „Jelenlegi „élenjáróink” tényleg élenjárók, vagy alternatíváik kirekesztői csupán?”
Ez már nem költői kérdésként hat. Olyan erővel szólal meg, amely magában foglalja a mindannyiunk által ismert valóság állítását, az élenjáró építészek sorából ritka őszinteséggel. Ha valaki figyelmesen olvassa Mónus költészetbe ágyazott sorait, annak világosan a tudomására jut, hogy kiknek is szól a figyelmeztetés ama húr feszüléséről.
6. Ki a művész? Művész-e az építész?
Örökérvényű kérdések ezek, olyasfélék, mint hogy az Univerzumban az ember különleges lény-e, vagy létezik-e más, esetleg magasabb intelligencia is? Egyelőre nem tudjuk a választ. Vannak-e köztünk „látók”? Örök vita tárgya, hogy ki a művész, és ki nem, ki az igazi, az autentikus, és ki az, aki csak utánoz. De ez a vita valójában nem kerülhető meg, és nagyon is emberi. Vélemények ütközésének tere. Baj csak akkor van, amikor egyesek önmagukat örökös főítésznek titulálják (lásd Makovecz az általa alapított Magyar Művészeti Akadémia örökös elnöke).
7. „egyenlőség”, „szabadság”, „testvériség”
Ezek forradalmi jelszavak. Érvényesülésük a valóságos társadalmakban azonban viszonylagos. A mai Magyarországon különösen szkeptikusan ítélem meg e jelszavak érvényesíthetőségének esélyét, akár csupán a szakmánkon belül is. De Mónus nyilván úgy gondolja, hogy aki álmodik, az már merjen nagyot álmodni. Valóban szép lenne, ha beteljesedne…
8. „Nem lehet, hogy mindent újra kellene gondolni”
„Esetleg nem kéne mindent kinyitni, szélesre tárni?” – folytatja Mónus.
Ismét sarkalatos kérdések ezek, megkövesedett tabuk megdöntésére való hajlandóságot sugallnak. És itt, ezen a ponton megjelenik Mónus legsúlyosabb érve a változtatáshoz, az újrakezdéshez. Kérdés formájában ugyan, de kijelenti: onnan, ahová jutottunk, már alig van lejjebb, nincs már mit veszíteni. „Veszíthetünk még valamit?” És a punch: „A mai „élenjáróknak” sem lesz munkája, hamarosan.”
Ezzel a gondolattal kapcsolatban egy aggodalmam van: aki túl sokat markol, keveset fog. Nehogy azért rekedjenek meg Mónus tézisei az idealizmus világában, mert túl sok mindent akar egyszerre megváltoztatni…
Ezután Mónus hitet tesz a verseny legszélesebb értelemben vett kiterjesztése mellett, és afelől sem hagy kétséget, hogy ebben, és az ezáltal kibontakozó sokszínűségben látja a szakma megújulásának, a művészi minőség kibontakozásának, a nálunk fejlettebbekhez való felzárkózásunknak az esélyét. A zárókép pedig a Salome ölében heverő levágott fejjel több, mint beszédes. Ebből a keretes drámai szerkezetből nem lehet nem érteni. Aki pedig még ebből sem ért, annak nem biztos, hogy érdemes építésznek maradnia. Van ugyanis szakmai minimum, és egy ilyen összefüggés felismerésére való képesség mindenképpen az.
Most pedig vegyünk nagy levegőt, próbáljuk megemészteni mindazt, amit olvastunk és amit felfogtunk belőle, és vegye mindenki a fáradságot, és gondolja át, írja le, hogy az ő saját nézőpontjából nézve mely kérdések azok, amelyeket Mónus János írása nem érintett, de a fentiekhez hasonlóan fontosak és megkerülhetetlenek.
A magam részéről az alábbiakkal egészíteném ki Mónus János írását (nem teljesen új gondolatok, fő vonalaiban az ÉF-en megjelent Ertsey Attila – Betelt a pohár c. cikkéhez írt hozzászólásom tartalmával egyezik):
1. Ezt az egész problémahalmazt - a rendkívül szerteágazó volta miatt - képtelenség ötletszerű kezdeményezésekkel feltérképezni. Minden összefügg mindennel, ezért először is egy ütőképes és elkötelezett munkacsoportnak kellene magának a világos helyzetképnek, a diagnózisnak a lehető legszélesebb körű, legrészletesebb és legalaposabb összefoglalását elvégeznie. Nem saját sorainkból verbuvált kiscsoportokra gondolok, hanem egy ezzel a feladattal hivatalosan megbízott professzionális csapatra, tisztességes fizetség fejében. Ugyanis az égvilágon semmi sem biztosítja az érdemi eredményességet egy önkéntesség alapján összeállt „reformcsoport” munkája nyomán, már csak azért is, mert igen nagy a csoportokba jelentkezők kontraszelekciójának esélye (pld. így próbál a tűz közelébe jutni az, akinek netán másképp esélye sem lenne rá…).
2. Megoldásokról és terápiákról a helyzet 1. pontbeli alapos ismeretében van értelme elmélkedni. A megbízott munkacsoportnak természetesen feladata lehetne a megoldási alternatívák bemutatása is, különösképpen konkrét külföldi jól működő és masszív érdekérvényesítésre képes szakmai szervezetek működési mechanizmusának és az ottani jogszabályi és társadalmi környezetnek a bemutatásával. Ismét a lehető legrészletesebben, nem csupán szemelvényszerű példázatok kiemelésével, hanem úgy, hogy az EGÉSZ működésére rálátásuk lehessen azoknak, akik meg akarnak ismerkedni azzal, hogy hogyan MŰKÖDŐKÉPES VALAMI MÁSUTT. Nos, ezeknek az ismereteknek a birtokában lehetne egyáltalán elkezdeni konkrét kibontakozási irányt keresni. Amíg ezt a szakma széles körben nem ismeri meg, addig puszta ötletelés folyhat, a vakok között a félszeműre van esély hallgatni.
3. A Kamara egyes kijelentések szerint nem szakmai érdekképviselet. Ha tényleg nem az, akkor miért a kamarától várhatnánk el bárminek is a megoldását? Ha mégis érdekképviselet is, akkor ez a valóságban hogyan működik? Kik képviselik kiknek az érdekeit kikkel szemben? Mi a működési mechanizmus? Hol vannak a működés garanciái?
4. A diagnózist a lehető legszélesebb körre kiterjesztve lenne szükséges felállítani. Ebben - és most tényleg a teljesség megközelítésének igénye nélkül, csupán példázat céljával - éppúgy meg kellene vizsgálni a szakmán belüli hierarchia- és érdekeltségi viszonyokat, beleértve az építésügyi jogszabályok, a hatósági eljárások, az oktatás, a tervtanácsok, és egymás minősítésének helyzetét is, hiszen nyilvánvalóan az e téren nagyon különböző pontokon állók érdekei is nagyon különbözőek, akár egymással ellentétesek is lehetnek. Meg kell tudni találni a közös nevezőket, és a szakmán belüli konfliktusok megoldásának és kezelésének a módját is, összhangban az építészet társadalmi szerepével.
5. Akkor várhatunk el tiszteletet és társadalmi-, politikai empátiát önmagunk, a szakma és annak képviselete iránt, ha először is magunk között jobban megbecsüljük egymást, odafigyelünk egymásra, érdeklődve, de toleránsan szemléljük egymás munkáját, mindenfajta szakmai felsőbbrendűség kinyilvánítása nélkül.
6. Ennek első lépéseként pedig az egyesekben masszív fertőzésként élő önhitt küldetéstudatot és a szakmán belül az esztétikai-művészi értékek ítészeinek tévedhetetlenségét deklaráló hatalmi kiváltságokat kellene felszámolni. Először is önmagunk között kellene a tisztesség kultúráját meghonosítanunk, minden más csak ezután következhetne.
Felteszem, Mónus János a közelgő küldöttgyűlés előkészítésére szánta ezt az írását, amely mindenképpen becsülendő. Lássuk, milyen lesz a foganatja.
ÓT
2009. május 27., szerda
2009. május 26., kedd
Lassú víz partot mos: a második menet
A Szabad Alkotók alapvetően türelmes lények. Sokáig lehet a fát hasogatni a hátukon, aztán egyszer mégiscsak elszakad a cérna, és cselekszenek.
A fát hasogató önáltató horda természetszerűen alábecsüli az egyébként visszahúzódó, az alkotó munkájukba szinte belefeledkező Szabad Alkotók hosszas csendes viselkedését. Ejnye, no, de birka ez, csináljunk belőle egy kis megalázó-show-t a köznépnek - gondolhatják. Aztán a békés Alkotó egyszercsak felegyenesedik a munkája fölül és meglepetten észleli, hogy bulvár médiacsinálók dobálják, gúnyolják, gyalázzák és lejáratják, hogy ezzel erősítsék önmaguk médiaegzisztenciáját. Hiszen ők a Nagy Megmondók. Ők mantrázzák naponta legalább 10 közismert magyar vagy külföldi sztárépítész nevét, ezzel próbálván meg hitelt kovácsolni az amúgy teljesen légből kapott egyéb műkritikáiknak. Aki balga, az be is dől nekik, gondolván, hogy aki az első tizet naponta szépen el tudja sorolni, az már vérbeli műkritikus, annak a szava már mértékadó a többi alkotás terén is. Pláne, ha még egy-két testközeli anekdota is becsusszan a nagy mesterek közvetlen közelről megfigyelt légzéstempójáról, szájszagáról (alkohollal vagy anélkül), meg egymás vállveregetős haveri alázásáról! "Ich komme..." - mondja az S-betű formáját is szexualizáló önjelölt műkritikus, amikor valamelyik nagymester egy fél másodpercre ráemeli barátságos tekintetét, és megdícséri őt az aznapi időjárásért. Emberünk pedig az égnek hálálkodva mehet nadrágot cserélni.
A békés Alkotó nincs hozzászokva ehhez a nyilvános iszapbirkózáshoz és pankrációhoz, nyilvánvalóan helyzeti hátrányból indul. Először csak naivan próbálja észrevetetni a szellemi hiénaság beteges hibáit, de amikor látja, hogy rá se hederítenek, hanem inkább még feljebb tekerik az őrajta megalázósdit ülők hangerejét, akkor megrázza magát: na neeeee.... Mi folyik itt? Ti velem szórakoztok? Belőlem akartok magatoknak a szponzoraitoknál jópontokat begyűjteni? - szólal meg a hang a békés Alkotóban. És ekkor az Alkotó cselekedni kezd. Éppúgy, ahogyan alkot. Akkurátusan, pontosan, hiszen az alkotói véna ebben is érvényesül. És a tett a tobzódók legnagyobb megdöbbenésére kezd hatásosnak bizonyulni.
És akkor hirtelen elhalkul a megalázósdit játszók hangja. Hirtelen észbekapva eszeveszetten igyekeznek eltüntetni a méltatlan gyalázkodásaik nyomait. Hátha meg lehet mégis úszni... Nem veszik észre, hogy ezzel is csak még mélyebbre süllyednek a saját maguk által töcskölt mocsárban: hiszen a nyomokat az Alkotó bölcsen rögzítette.
Így tűnt el most nagy hirtelen WérGidA blogjából ez a tavaly november 30-i blogbejegyzés:
http://wergida.blogspot.com/2008/11/never-wrestle-with-pig-you-get-dirty.html
Éppen az a blogbejegyzés, amelyik ennek az építészfórumon közzétett blogbejegyzésnek szolgált előzményül:
http://epiteszforum.hu/node/11258
Ez utóbbi blogbejegyzésemben még hiába igyekeztem elejét venni a megalázósdinak, a válasz mindössze a további gúnyolódás volt. Azóta eltelt majd egy fél év, és WérGidÁ-t megszállta az ihlet, és törölte az általam kifogásolt bejegyzéseit. No de miért is volt ilyen hosszú reakcióidőre szüksége ahhoz, hogy felfogja, hogy méltatlan az, amit tett, és ezt nem lehet ennyiben hagyni?
Remélhetőleg ez is hamarosan ki fog derülni. Úgy, ahogy Andor szeret turkálni, vájkálni az alkotók izzadságában, és ennek közzétételével igyekszik magának szakmai dicsőséget szerezni, most visszanyal a fagyi, és annak a folyamatnak a nyilvánosságra kerülését kell megízlelnie, amelyiknek éppen ő az alanya. Ha következetes, akkor ezt a feltáró munkát is lelkesen fogja végigasszisztálni.
A fát hasogató önáltató horda természetszerűen alábecsüli az egyébként visszahúzódó, az alkotó munkájukba szinte belefeledkező Szabad Alkotók hosszas csendes viselkedését. Ejnye, no, de birka ez, csináljunk belőle egy kis megalázó-show-t a köznépnek - gondolhatják. Aztán a békés Alkotó egyszercsak felegyenesedik a munkája fölül és meglepetten észleli, hogy bulvár médiacsinálók dobálják, gúnyolják, gyalázzák és lejáratják, hogy ezzel erősítsék önmaguk médiaegzisztenciáját. Hiszen ők a Nagy Megmondók. Ők mantrázzák naponta legalább 10 közismert magyar vagy külföldi sztárépítész nevét, ezzel próbálván meg hitelt kovácsolni az amúgy teljesen légből kapott egyéb műkritikáiknak. Aki balga, az be is dől nekik, gondolván, hogy aki az első tizet naponta szépen el tudja sorolni, az már vérbeli műkritikus, annak a szava már mértékadó a többi alkotás terén is. Pláne, ha még egy-két testközeli anekdota is becsusszan a nagy mesterek közvetlen közelről megfigyelt légzéstempójáról, szájszagáról (alkohollal vagy anélkül), meg egymás vállveregetős haveri alázásáról! "Ich komme..." - mondja az S-betű formáját is szexualizáló önjelölt műkritikus, amikor valamelyik nagymester egy fél másodpercre ráemeli barátságos tekintetét, és megdícséri őt az aznapi időjárásért. Emberünk pedig az égnek hálálkodva mehet nadrágot cserélni.
A békés Alkotó nincs hozzászokva ehhez a nyilvános iszapbirkózáshoz és pankrációhoz, nyilvánvalóan helyzeti hátrányból indul. Először csak naivan próbálja észrevetetni a szellemi hiénaság beteges hibáit, de amikor látja, hogy rá se hederítenek, hanem inkább még feljebb tekerik az őrajta megalázósdit ülők hangerejét, akkor megrázza magát: na neeeee.... Mi folyik itt? Ti velem szórakoztok? Belőlem akartok magatoknak a szponzoraitoknál jópontokat begyűjteni? - szólal meg a hang a békés Alkotóban. És ekkor az Alkotó cselekedni kezd. Éppúgy, ahogyan alkot. Akkurátusan, pontosan, hiszen az alkotói véna ebben is érvényesül. És a tett a tobzódók legnagyobb megdöbbenésére kezd hatásosnak bizonyulni.
És akkor hirtelen elhalkul a megalázósdit játszók hangja. Hirtelen észbekapva eszeveszetten igyekeznek eltüntetni a méltatlan gyalázkodásaik nyomait. Hátha meg lehet mégis úszni... Nem veszik észre, hogy ezzel is csak még mélyebbre süllyednek a saját maguk által töcskölt mocsárban: hiszen a nyomokat az Alkotó bölcsen rögzítette.
Így tűnt el most nagy hirtelen WérGidA blogjából ez a tavaly november 30-i blogbejegyzés:
http://wergida.blogspot.com/2008/11/never-wrestle-with-pig-you-get-dirty.html
Éppen az a blogbejegyzés, amelyik ennek az építészfórumon közzétett blogbejegyzésnek szolgált előzményül:
http://epiteszforum.hu/node/11258
Ez utóbbi blogbejegyzésemben még hiába igyekeztem elejét venni a megalázósdinak, a válasz mindössze a további gúnyolódás volt. Azóta eltelt majd egy fél év, és WérGidÁ-t megszállta az ihlet, és törölte az általam kifogásolt bejegyzéseit. No de miért is volt ilyen hosszú reakcióidőre szüksége ahhoz, hogy felfogja, hogy méltatlan az, amit tett, és ezt nem lehet ennyiben hagyni?
Remélhetőleg ez is hamarosan ki fog derülni. Úgy, ahogy Andor szeret turkálni, vájkálni az alkotók izzadságában, és ennek közzétételével igyekszik magának szakmai dicsőséget szerezni, most visszanyal a fagyi, és annak a folyamatnak a nyilvánosságra kerülését kell megízlelnie, amelyiknek éppen ő az alanya. Ha következetes, akkor ezt a feltáró munkát is lelkesen fogja végigasszisztálni.
2009. május 18., hétfő
A 9000 néma bűnrészessége?
Az építészfórum immár szinte következetesnek mondhatóan dobja fel a magas labdákat azoknak, akik a magyar építésztársadalom pőre valóságát az ÉF-től és annak szellemi szövetségeseitől eltérően, elfogulatlanul és semmiféle csoportérdeket nem kímélő módon kívánják megtárgyalni.
Ilyen szakmai szellemi célkitűzéssel indult a Szabad Alkotók blogja is, amely jórészt az alkotói szabadság kibontakoztatása előtt tornyosuló akadályok feltárásával és e gátak lebontásának módjával foglalkozik. Ha tavaly ősszel nem döntöttem volna úgy, hogy a 25 évnyi szakmai pályafutásom alatt önmagamnak választott csöndes, szerény munkálkodásom után a nyilvánosság elé lépek, akkor ma valószínűleg én is az ÉF szerkesztőkomisszárja, Zsuppán András által a mai magyar építészet állapotáért bűnrészesnek minősített 9000 néma építész közé lennék sorolva a Kihajózás előtt c. cikkében.
Ezt ugyan tavaly ősszel még nem tudhattam, de valószínűleg jó megérzések vezérelhettek, és így elébe mehettem Zsuppán Andrásnak: rám ugyan nem ragaszthatja már a hallgatás bélyegét. Fellélegezhetek: ezt megúsztam! :-)
A megnyugvás sóhaja után azonban elgondolkodtam azon, hogy most hogyan érezném magam, ha én is mindmáig a némák között maradtam volna? Valószínűleg úgy csöndben magamban elküldtem volna valamely szép égtáj felé, aztán rá se hederítve folytattam volna az addig megszokott életutamat, ezen belül a hallgatást is. De mivel az általam a palackból kiszabadított szellemet már nem lehet oda visszagyömöszölni, így a helyzet kezelésének ez az elegáns módja számomra már nem adatik meg. Megszólaltam, és most már többé nem hallgathatok együtt azokkal, akikkel több, mint két évtizeden át én is együtt hallgattam. Most sem tehetem meg.
Ha pedig megszólalok, akkor - sajnos - természetemnél fogva nem tehetek mást, mint a valóság pőre képének megrajzolását. Ez a kép pedig most felettébb viharos! No nem a balatoni kihajózás előtti megérzések okán, hanem Zsuppán András képmutató arcátlansága miatt. Tudniillik ő és szerkesztőtársai a közelmúltban keselyűcsapatként űztek el az építészfórumról, miután ott már terhessé vált számukra a szókimondásom a mai magyar építészvalósággal kapcsolatban. Mondhatnám azt is, hogy példát statuáltak: így jár mindenki, aki meg mer szólalni, aki nem csupán a szokásos nyelvcsuklóztató hozsannázással meri illetni a nagy magyar építészelitet, hanem a kicsinyes, önző, és a többiek alkotói szabadságát elfojtó törekvéseikről is bátorkodik szót ejteni.
Zsuppán Andrást a természet nyilván jó vastag bőrrel áldotta meg, mert az egyke megszólalónak az építészfórumról való szisztematikus elüldözése után nem okoz neki nehézséget a mai magyar építészet állapotáról kialakult képért a maradék 9000 továbbra is néma építész kollégát kárhoztatni, őket a hallgatásuk okán bűnrészességgel megvádolni. Mondja ezt egy olyan építész online napilap főkomisszárja, akinek valóban a kezében van az építészeti közgondolkodás formálásának esélye és eszközrendszere azokkal szemben, akiknek a megszólalása valójában nem csak, hogy nem kívánatos, hanem ha mégis bevállalják, akkor jó eséllyel számíthatnak a Zsuppán-, Bardóczi- és Wesselényi-félék által jól szervezett és szakszerűen végrehajtott nyilvános megaláztatásra.
Álszent jellemtelenség ez a javából. Annyira felkavarja az ember gyomrát, hogy azt hiszem, itt és most mára ennyi elég is volt a mi kedvenc szakmánk valóságfeltárásából. Úgy érzem, most inkább egy kicsit a magam megszokott, csöndes, békés meditációja fog jót tenni nekem.
Mindemellett, még mielőtt belekezdenék, szeretném megnyugtatni azokat az olvasókat, akiket ez az írás most esetleg felkavart, hogy ne tulajdonítsanak különösebb jelentőséget ennek az egésznek. Ha jól belegondolunk, valójában az építészfórum szakmai értékeit tekintve konvergál a nullához, az ott megjelenő szűk körű hozzászólások egyikéről-másikáról nem is beszélve. Így nézve, valójában semmi jelentősége nincs annak, amit Zsuppán ír.
Ilyen szakmai szellemi célkitűzéssel indult a Szabad Alkotók blogja is, amely jórészt az alkotói szabadság kibontakoztatása előtt tornyosuló akadályok feltárásával és e gátak lebontásának módjával foglalkozik. Ha tavaly ősszel nem döntöttem volna úgy, hogy a 25 évnyi szakmai pályafutásom alatt önmagamnak választott csöndes, szerény munkálkodásom után a nyilvánosság elé lépek, akkor ma valószínűleg én is az ÉF szerkesztőkomisszárja, Zsuppán András által a mai magyar építészet állapotáért bűnrészesnek minősített 9000 néma építész közé lennék sorolva a Kihajózás előtt c. cikkében.
Ezt ugyan tavaly ősszel még nem tudhattam, de valószínűleg jó megérzések vezérelhettek, és így elébe mehettem Zsuppán Andrásnak: rám ugyan nem ragaszthatja már a hallgatás bélyegét. Fellélegezhetek: ezt megúsztam! :-)
A megnyugvás sóhaja után azonban elgondolkodtam azon, hogy most hogyan érezném magam, ha én is mindmáig a némák között maradtam volna? Valószínűleg úgy csöndben magamban elküldtem volna valamely szép égtáj felé, aztán rá se hederítve folytattam volna az addig megszokott életutamat, ezen belül a hallgatást is. De mivel az általam a palackból kiszabadított szellemet már nem lehet oda visszagyömöszölni, így a helyzet kezelésének ez az elegáns módja számomra már nem adatik meg. Megszólaltam, és most már többé nem hallgathatok együtt azokkal, akikkel több, mint két évtizeden át én is együtt hallgattam. Most sem tehetem meg.
Ha pedig megszólalok, akkor - sajnos - természetemnél fogva nem tehetek mást, mint a valóság pőre képének megrajzolását. Ez a kép pedig most felettébb viharos! No nem a balatoni kihajózás előtti megérzések okán, hanem Zsuppán András képmutató arcátlansága miatt. Tudniillik ő és szerkesztőtársai a közelmúltban keselyűcsapatként űztek el az építészfórumról, miután ott már terhessé vált számukra a szókimondásom a mai magyar építészvalósággal kapcsolatban. Mondhatnám azt is, hogy példát statuáltak: így jár mindenki, aki meg mer szólalni, aki nem csupán a szokásos nyelvcsuklóztató hozsannázással meri illetni a nagy magyar építészelitet, hanem a kicsinyes, önző, és a többiek alkotói szabadságát elfojtó törekvéseikről is bátorkodik szót ejteni.
Zsuppán Andrást a természet nyilván jó vastag bőrrel áldotta meg, mert az egyke megszólalónak az építészfórumról való szisztematikus elüldözése után nem okoz neki nehézséget a mai magyar építészet állapotáról kialakult képért a maradék 9000 továbbra is néma építész kollégát kárhoztatni, őket a hallgatásuk okán bűnrészességgel megvádolni. Mondja ezt egy olyan építész online napilap főkomisszárja, akinek valóban a kezében van az építészeti közgondolkodás formálásának esélye és eszközrendszere azokkal szemben, akiknek a megszólalása valójában nem csak, hogy nem kívánatos, hanem ha mégis bevállalják, akkor jó eséllyel számíthatnak a Zsuppán-, Bardóczi- és Wesselényi-félék által jól szervezett és szakszerűen végrehajtott nyilvános megaláztatásra.
Álszent jellemtelenség ez a javából. Annyira felkavarja az ember gyomrát, hogy azt hiszem, itt és most mára ennyi elég is volt a mi kedvenc szakmánk valóságfeltárásából. Úgy érzem, most inkább egy kicsit a magam megszokott, csöndes, békés meditációja fog jót tenni nekem.
Mindemellett, még mielőtt belekezdenék, szeretném megnyugtatni azokat az olvasókat, akiket ez az írás most esetleg felkavart, hogy ne tulajdonítsanak különösebb jelentőséget ennek az egésznek. Ha jól belegondolunk, valójában az építészfórum szakmai értékeit tekintve konvergál a nullához, az ott megjelenő szűk körű hozzászólások egyikéről-másikáról nem is beszélve. Így nézve, valójában semmi jelentősége nincs annak, amit Zsuppán ír.
2009. május 1., péntek
Egy évfolyamtalálkozó margójára
2009.04.25. Szombat K.II.264
25 éves évfolyamtalálkozó
Be kell valljam, ódzkodva mentem el erre az évfolyamtalálkozóra. A jelentős többséggel, ugyanis, az elmúlt 25 évben egyszer sem találkoztam. Minek nekem ez az egész? - gondoltam magamban. Majd mindenki szépen sorban elmondja 3-5 percben az élettörténetét, a végére már úgysem fogjuk tudni, hogy ki mit mondott magáról, aztán legfeljebb kisebb csoportokra szakadva kilyukadunk valamelyik közeli sörözőben, ahol legalább lehet egy jót beszélgetni is egymással.
Aztán nem így történt. Mert időközben rábeszéltem magam, hogy elmenjek én is. És nem bántam meg. Sőt! Nagyon kellemes meglepetések sora ért. Már az érkezés utáni kölcsönös arcmustra megalapozta a jó hangulatot. Figyeltem önmagamon a hatást. Egészen sajátos, amikor az ember egy olyan társaságba csöppen, ahol minden ismerősnek tűnik, és mégsem ismer meg jóformán senkit. És akkor szépen sorban kezdenek beúszni az emlékképek és érzed magadban lefutni a felismerési folyamatot: mint amikor egy arcképszerkesztő szoftver elkezdi tekerni az időskáláját. A legérdekesebb az egészben az, hogy ez után már ismét a régen jól ismert arcot látod magad előtt, nem pedig a 25 évvel idősebbet. Néhány órára sikerült visszaforgatnunk az idő kerekét. Egyszóval jó volt, érdekes volt, jó érzés volt ezek között az emberek között eltölteni azt a néhány órát. Ez talán annak is köszönhető, hogy a szervezők eltekintettek a 3-5 perces monológok erőltetésétől, és már a kezdet kezdetétől szabad eszmecserék folytak a jelenlévők között. A "lányokat" külön dícséret illeti: jelenlétükkel emelték a rendezvény fényét, mindegyikük kifejezetten ápoltan, csinosan felöltözve idézte fel egykori önmagát, kedvesek, bájosak voltak. Ahogy végignéztem az arcokon, mindenkit vidámnak és örömtelinek láttam. Annak ellenére is, hogy a beszélgetések során a gondok is előtűntek: főképpen a vidéken letelepedett pályatársaimnál érzékeltem a munka hiányát, akár egy család mindkét eltartója is munka nélküli, a tartalékaikat élik fel, és még kilátásaik sincsenek. Ezt azért nehéz volt feldolgozni, de annál inkább értékelendő volt az az emberi tartás, amivel ezt a sorsot e pályatársam viselte, és inkább ő is igyekezett a jó hangulatba bekapcsolódni. Természetesen nem maradhatott el néhány esetben a gyógyszerlista egyeztetése sem, egyik emblematikus régi barátom pedig, miután az emlékeim alapján leéletművészeztem, felröhögve tájékoztatott, hogy akkor érzi magát a legnagyobb életművésznek, amikor sikerül teletankolnia az autóját. Évődések, emlékek végeláthatatlan sorozata. 25 év! És közben egy rendszerváltás. Azt hiszem, talán éppen emiatt tartottam az egésztől: olyan szélsőségekre szakadt ez a társadalom. Szerencsére ebből a szakadásból szombaton semmi sem érződött, talán az idő rövidségének okán eddig nem jutott el senki, és a régi emlékek pedig semmi ilyesmire nem adtak volna okot. Időutazás volt ez a javából! Köszönöm minden egykori évfolyamtársamnak!
25 éves évfolyamtalálkozó
Be kell valljam, ódzkodva mentem el erre az évfolyamtalálkozóra. A jelentős többséggel, ugyanis, az elmúlt 25 évben egyszer sem találkoztam. Minek nekem ez az egész? - gondoltam magamban. Majd mindenki szépen sorban elmondja 3-5 percben az élettörténetét, a végére már úgysem fogjuk tudni, hogy ki mit mondott magáról, aztán legfeljebb kisebb csoportokra szakadva kilyukadunk valamelyik közeli sörözőben, ahol legalább lehet egy jót beszélgetni is egymással.
Aztán nem így történt. Mert időközben rábeszéltem magam, hogy elmenjek én is. És nem bántam meg. Sőt! Nagyon kellemes meglepetések sora ért. Már az érkezés utáni kölcsönös arcmustra megalapozta a jó hangulatot. Figyeltem önmagamon a hatást. Egészen sajátos, amikor az ember egy olyan társaságba csöppen, ahol minden ismerősnek tűnik, és mégsem ismer meg jóformán senkit. És akkor szépen sorban kezdenek beúszni az emlékképek és érzed magadban lefutni a felismerési folyamatot: mint amikor egy arcképszerkesztő szoftver elkezdi tekerni az időskáláját. A legérdekesebb az egészben az, hogy ez után már ismét a régen jól ismert arcot látod magad előtt, nem pedig a 25 évvel idősebbet. Néhány órára sikerült visszaforgatnunk az idő kerekét. Egyszóval jó volt, érdekes volt, jó érzés volt ezek között az emberek között eltölteni azt a néhány órát. Ez talán annak is köszönhető, hogy a szervezők eltekintettek a 3-5 perces monológok erőltetésétől, és már a kezdet kezdetétől szabad eszmecserék folytak a jelenlévők között. A "lányokat" külön dícséret illeti: jelenlétükkel emelték a rendezvény fényét, mindegyikük kifejezetten ápoltan, csinosan felöltözve idézte fel egykori önmagát, kedvesek, bájosak voltak. Ahogy végignéztem az arcokon, mindenkit vidámnak és örömtelinek láttam. Annak ellenére is, hogy a beszélgetések során a gondok is előtűntek: főképpen a vidéken letelepedett pályatársaimnál érzékeltem a munka hiányát, akár egy család mindkét eltartója is munka nélküli, a tartalékaikat élik fel, és még kilátásaik sincsenek. Ezt azért nehéz volt feldolgozni, de annál inkább értékelendő volt az az emberi tartás, amivel ezt a sorsot e pályatársam viselte, és inkább ő is igyekezett a jó hangulatba bekapcsolódni. Természetesen nem maradhatott el néhány esetben a gyógyszerlista egyeztetése sem, egyik emblematikus régi barátom pedig, miután az emlékeim alapján leéletművészeztem, felröhögve tájékoztatott, hogy akkor érzi magát a legnagyobb életművésznek, amikor sikerül teletankolnia az autóját. Évődések, emlékek végeláthatatlan sorozata. 25 év! És közben egy rendszerváltás. Azt hiszem, talán éppen emiatt tartottam az egésztől: olyan szélsőségekre szakadt ez a társadalom. Szerencsére ebből a szakadásból szombaton semmi sem érződött, talán az idő rövidségének okán eddig nem jutott el senki, és a régi emlékek pedig semmi ilyesmire nem adtak volna okot. Időutazás volt ez a javából! Köszönöm minden egykori évfolyamtársamnak!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)