Egy évfolyamtalálkozó margójára

2009.04.25. Szombat K.II.264

25 éves évfolyamtalálkozó

Be kell valljam, ódzkodva mentem el erre az évfolyamtalálkozóra. A jelentős többséggel, ugyanis, az elmúlt 25 évben egyszer sem találkoztam. Minek nekem ez az egész? - gondoltam magamban. Majd mindenki szépen sorban elmondja 3-5 percben az élettörténetét, a végére már úgysem fogjuk tudni, hogy ki mit mondott magáról, aztán legfeljebb kisebb csoportokra szakadva kilyukadunk valamelyik közeli sörözőben, ahol legalább lehet egy jót beszélgetni is egymással.

Aztán nem így történt. Mert időközben rábeszéltem magam, hogy elmenjek én is. És nem bántam meg. Sőt! Nagyon kellemes meglepetések sora ért. Már az érkezés utáni kölcsönös arcmustra megalapozta a jó hangulatot. Figyeltem önmagamon a hatást. Egészen sajátos, amikor az ember egy olyan társaságba csöppen, ahol minden ismerősnek tűnik, és mégsem ismer meg jóformán senkit. És akkor szépen sorban kezdenek beúszni az emlékképek és érzed magadban lefutni a felismerési folyamatot: mint amikor egy arcképszerkesztő szoftver elkezdi tekerni az időskáláját. A legérdekesebb az egészben az, hogy ez után már ismét a régen jól ismert arcot látod magad előtt, nem pedig a 25 évvel idősebbet. Néhány órára sikerült visszaforgatnunk az idő kerekét. Egyszóval jó volt, érdekes volt, jó érzés volt ezek között az emberek között eltölteni azt a néhány órát. Ez talán annak is köszönhető, hogy a szervezők eltekintettek a 3-5 perces monológok erőltetésétől, és már a kezdet kezdetétől szabad eszmecserék folytak a jelenlévők között. A "lányokat" külön dícséret illeti: jelenlétükkel emelték a rendezvény fényét, mindegyikük kifejezetten ápoltan, csinosan felöltözve idézte fel egykori önmagát, kedvesek, bájosak voltak. Ahogy végignéztem az arcokon, mindenkit vidámnak és örömtelinek láttam. Annak ellenére is, hogy a beszélgetések során a gondok is előtűntek: főképpen a vidéken letelepedett pályatársaimnál érzékeltem a munka hiányát, akár egy család mindkét eltartója is munka nélküli, a tartalékaikat élik fel, és még kilátásaik sincsenek. Ezt azért nehéz volt feldolgozni, de annál inkább értékelendő volt az az emberi tartás, amivel ezt a sorsot e pályatársam viselte, és inkább ő is igyekezett a jó hangulatba bekapcsolódni. Természetesen nem maradhatott el néhány esetben a gyógyszerlista egyeztetése sem, egyik emblematikus régi barátom pedig, miután az emlékeim alapján leéletművészeztem, felröhögve tájékoztatott, hogy akkor érzi magát a legnagyobb életművésznek, amikor sikerül teletankolnia az autóját. Évődések, emlékek végeláthatatlan sorozata. 25 év! És közben egy rendszerváltás. Azt hiszem, talán éppen emiatt tartottam az egésztől: olyan szélsőségekre szakadt ez a társadalom. Szerencsére ebből a szakadásból szombaton semmi sem érződött, talán az idő rövidségének okán eddig nem jutott el senki, és a régi emlékek pedig semmi ilyesmire nem adtak volna okot. Időutazás volt ez a javából! Köszönöm minden egykori évfolyamtársamnak!