Sértett magyar építészek

A tavaly ősszel megválasztott új MÉK vezetőség programjának és költségvetési előterjesztésének megtárgyalására március 19-én összeült a MÉK küldöttgyűlése.

A küldöttgyűlés tárgyáról és hangulatáról az ÉF-en az alábbi beszámolók olvashatók (némi előzménnyel együtt)

Szubjektív gondolatok a küldöttgyűlés elé (Ertsey Attila)

Csák Máté ország (Bardóczi Sándor)

Mi történt velünk?- A kamarai küldöttgyűlés margójára (Ertsey Attila)

Reakció (Mónus János)

Én magam nem vagyok küldött, nem is aspiráltam rá soha. Így csak az építész médiából (közlöny, ÉF, stb.), valamint a szóbeszédekből értesülök én is a történtekről. Jelen esetben azonban úgy látom, hogy így is bőven elegendő információ áll rendelkezésre ahhoz, hogy az alábbi - nem újkeletű - véleményemet a nagyobb nyilvánosság elé tárjam.

Sértettség, kicsinyesség, hatalomféltés és gőg

Tömören eme általánosításokkal tudnám jellemezni a honi építész szakmai közösség jelenlegi prominenseit. (itt és a továbbiakban kéretik hozzágondolni: Tisztelet a kivételnek!)

Természetesen nem szeretnék adós maradni e súlyos jelzők indoklásával. Bár ne lenne indokolható! De sajnos, az.

Aki csak egy csöppet is kószált már a külvilágban határainkon túl, és nem csupán turistaként, hanem élő szakmai munkafolyamatokba bekapcsolódva, az megtapasztalhatta azt a szembetűnő szemléleti különbséget, amely a honi magyar építészek és a külföldi építészek között megfigyelhető. Határainkon túl, ugyanis, egészen más az építészek társadalmi státusza, és egyúttal önképe is, mint itthon Magyarországon. A különbség lényege az építész és a hatalom viszonyában lévő alapvető különbségre vezethető vissza. A magyar építész szakmai közösség egésze egy lelki beteghez hasonlítható. Mégpedig egy olyasvalakinek a lelkibetegségéhez, aki a Kádár-rendszerben rendi kiváltságokat élvezett, a rendszer összeomlása után azonban nem találta meg a helyét az új viszonyok közepette, és minduntalan az egykori kiváltságait, és az azzal együttjáró társadalmi státuszát kívánja valamilyen módon részben, vagy egészben helyreállítani. Gyakorlatilag erről szól az elmúlt 20 elvesztegetett év a magyar építészek szakmai közösségében. Az e törekvés nyomán folyó tusakodáson kívül szinte az égvilágon semmi nem történt a szakmai szervezet keretében.

Miből táplálkozik ez a törekvés? Sajnos azt kell mondjam, alapvetően önhittségből, szűklátókörűségből, butaságból és önzésből. Hogyan és hol kezdődött a vakvágányra futás? A kezdetek még a 80-as évekre vezetnek vissza. Akik már akkor is aktívak voltak, azok még emlékezhetnek a GMK-k és VGMK-k korszakára, szakmánk igazi "aranykorára". Nincs annál szebb dolog a világon, mint amikor az állami tervezőintézetben főállásban dolgozva "maszekolgatunk", vállalati papíron, vállalati tussal, telefonnal és teljes infrastruktúrával a háttérben. Ráadásul akkor - legalábbis egy ideig - még egy fillér személyi jövedelemadót sem kellett fizetni a "maszek" jövedelem után. Ebben a rendszerben még a fiatalok is érvényesülhettek: ahol én kezdtem a pályámat annak idején, az idősebb kollégák számára túlságosan is idegennek tűnt a GMK és a VGMK, nem is nagyon látták át a működését, így nyeretlen kétévesként (két év tervezőgyakornoki tevékenység után) nyitva volt előttem a pálya, hogy én alapítsam meg az irodánk VGMK-ját. Emlékszem, majd szétfeszültem a büszkeségtől, amikor némely 50-es éveiben járó tervező kollégám kezébe több pénzt számoltam le havonta a VGMK-ban végzett munkák után, mint a havi vállalati fizetésük! Gondolhatjátok, volt is tekintélyem...:-) Szép idők voltak, vitathatatlan. Mindez pedig annak volt köszönhető, hogy a 80-as években az akkori szovjet-blokk országok közül egyedüliként Magyarországon óvatosan elkezdték kinyitni a kapukat az addig szégyenteli burzsoá csökevénynek minősített egyéni- és kisvállalkozások előtt. Virágoztak a TSz-ek (fiatalabbaknak: mezőgazdasági Termelő Szövetkezetek, amelyeket aztán a rendszer(ill. gengszter)váltás sikeresen szétzúzott), és melléküzemágaik a gazdaság jelentős szereplőivé avanzsáltak, a gyárakban és vállalatoknál pedig szárnyaltak a VGMK-k. Más kérdés, hogy akkor híre volt, hogy Európa legdolgosabb népe a magyar, mert 8 óra állami munka mellett még legalább 6 órát tölt a magánszektorban is munkával. Tény, hogy ez iszonyatosan önkizsákmányoló életmód, ami nem tartható fenn hosszútávon. De akkor ez így folyt. Egyes értelmiségiek nem vetettek meg semmilyen munkát: sokat lehetett hallani sertéstenyésztő, fóliasátrazó és taxizó mérnökökről is. A gazdaság a külföld felé való felelőtlen eladósodásnak és ennek a második műszakkal nyert termelő erőnek köszönhetően komoly fellendülésben volt, volt hát mit tervezniük az építészeknek is. A nyaralók és lakóházak gombamódra nőttek ki a földből. Azóta sem épült sohasem egy év alatt annyi lakás, mint akkor. Ehhez jött aztán még a lelemény a szerzői joggal kapcsolatban. Merthogy az állami szektorból is ki kellett valahogy szivattyúzni a jövedelmet. Munka volt, pénz volt, adózni nem kellett. Kell ennél szebb élet egy építésznek?
E pezsgés és a pénz deleje azonban már akkor elkezdte megszédíteni a szakma akkori prominenseit. Ha már ilyen szépen lehet aratni, akkor jó lenne leszűkíteni azoknak a körét, akiket a húsosfazék közelébe engedünk - gondolták, és létrehozták a hierarchikus É-1, É-2 és É mittudomén tervezői jogosultsági rendszert, majd ezt követően az Alkotmánybíróság által később megszüntetett ÉSzB-k rendszerét (a mai tervtanácsok 1:1 arányú előképét). És természetesen dörzsölték a markukat: ezt ügyesen megcsináltuk, hadd bokázzanak csak a fiatalok amíg megszerzik a vezető tervezői jogosultságot, és ha nem állnak be a sorba, az ÉSzB-k még akkor is lazán kiszűrhetik a renitenseket. A prominens építészek önmagukat valóságos népnevelővé, az esztétikai tuti megmondóivá emelték, és a szellemi felsőbbrendűségnek ezt az imázsát igyekeztek a társadalom egészével is megetetni. Az egyik fajta érvelés már akkor is az volt, hogy túltermelés van az oktatásban, nincs itt szükség évi 100-120 fő friss diplomás építészre a tervezésben. (Ehhez képest most ugyanez az érv jelenik meg 500-800 fő/év friss építész diplomásra hivatkozva...) Bátorkodom megkérdezni a szakmai közéletet ma bitorló kollégáinktól: árulják el, hogy szerintük valójában hány darab tervező építész/év kibocsátás lenne ma kívánatos, vagy egyáltalán általuk tolerálható ahhoz, hogy egy diplomát szerző építész ne egy hatalmi hierarchia alján találja magát (amelyik, mint tudjuk, az alkotói kibontakozás totális elfojtója), hanem egy partnerségen alapuló valóságos szakmai közösségben? 5, netán 10? Vagy esetleg felmehetnénk 20-ra, Kedves Kollégák?

Az építész pedig egy olyan fajta, főleg, ha magyar, amelyik hajlamos az előbbiekben leírt kivételesen kiváltságos élethelyzetet szerzett jognak tekinteni. A megcsillant kiváltságoktól szakmánk prominensei valóságos vérszemet kaptak. Hiába, sok irodalmi mű örökíti meg a pénz őrületét, azt, hogy miképpen torzítja el a pénz utáni féktelen kapaszkodás a mégoly ígéretesnek induló személyiséget is. Ennek folytán szakmánk prominensei az 1990-es rendszerváltás (pardon nem kevesek szerint "gengszterváltás") óta mással sem voltak elfoglalva az elmúlt 20 évben, mint e korábbi kiváltságok megvédésével, besáncolásával, visszaállításával, ha kellett visszacsempészésével (lásd Tervtanácsok), olyannyira, hogy ez a folyamat mind a mai napig zajlik, és pld. a vezető tervezői "cím"-hez mára már a korábbi 5 évvel szemben 8 évre emelték az előfeltételül megkövetelt tervezői gyakorlati évek számát. És ezt nem az építészek által lenézett és szidott állami hivatali apparátus sütötte ki, hanem szakmánk jeles prominensei saját kollégáiknak. És mindezt az "építészeti minőség emelésének" álcája mögé bújva tették. Akkor most ezt hasonlítsuk össze, Kedves Kollégák, Svédország példájával, ahol a tervezésnek még az sem jogosultsági előfeltétele, hogy valaki építész legyen. Na itt röhöghetjük mi, magyar építészek, magunkat körbe azonnal...:-))))

De ez még mind semmi!

Folytatás következik: "Görcsös kapaszkodás a semmibe"

ÓT