Vargha Mihály in(per)verz pomádéja

Az ÉS-ben és az építészfórumon Vargha Mihály tollából "Pomádé inverz" címmel bátortalan, mondvacsinált kritikai írás jelent meg a "sztárépítészeink" által beépített Dunapartról. Arról az öncélú fosztogatásról, amit "városfejlesztés"-nek álcázva borítottak elénk. Arról, amelyikre Budapest mai és jövőbeni lokálpatriótáinak sohasem lesz okuk a büszkeségre.

Habár hosszú ideje Mihálynak ez az első olyan írása, amivel szinte maradéktalanul egyet tudok érteni, ma már mégis fontosabbnak tűnik számomra az, amivel mégsem értek egyet. Több okból is. Először is legfőképpen azzal nem, hogy médiacézárunk sok alapvető megközelítést érthetetlen módon kihagyott ebből az írásból. Nem tudni, hogy azért, mert nem merte, vagy nem is akarta leírni, vagy esetleg azért nem írta le, mert nem is gondolt rá, vagy mert nem tartja fontosnak, vagy esetleg az aktuális érdekei nem úgy kívánják, netán az írás szponzorának ez így tetszett. Ez ugyan nem egyetértés kérdése, de azt viszont nem értem, hogy miképpen került ez a nem éppen illatozó csizma éppen most az asztalra. Elolvastam Mihály írását, és néztem ki a fejemből, hogy jó-jó, de ez most hogy kerül ide? Miután az ember már túl van azon, hogy a szakmai média világában való járatlanságát kihasználva az építészfórumon behúzták a csőbe, nem csoda, ha rafinált taktikát lát a dolog mögött.

Mindjárt elsőre felmerül az emberben, hogy miért nem akkor született az építészfórumon műkritika a partmenti beépítésről, amikor pld. azokat idén március elején az építészfórumon a tervezőik bemutatták, az ÉF részéről mindössze "szöveg a műleírás alapján" kommenttel. (lásd pld. Millennium Tower II., Millennium Tower III.) Mintha éppen az lenne a cél a kritikai írás közzétételének mostanra időzítésével, hogy - gyermekmesénkből vett hasonlattal: legyen is rajta ruha, meg nem is - ki lehessen ugyan pipálni a kritika megjelentetésének a tényét, de lehetőleg ne sokan vegyék észre... Erre, mondjuk, a nyári uborkaszezon tényleg kitűnően alkalmas. Ki olvas a nyár közepe felé közeledve építészkritikát az interneten? Hacsak az utóbbi idők kiadós esőzései miatt be nem szorultak néhányan a szobájukba a számítógépük képernyője elé. Arra mindenesetre jó lesz, ha később valaki okoskodni merészel, számonkérve építészkritikusainkon, hogy miért nem emelték fel kellőképpen és időben a hangjukat, hogy akkor majd elő lehessen húzni ezt a cikket, nesze neked, "de hát én igenis írtam kritikát". Mint ahogyan ez egyébként már korábban is megtörtént az építészfórum történetében. Az már más kérdés, hogy ez a kritika még mindig igencsak "lájtos", óvatoskodó, símogatva piszkálódó, meg is mondja, meg nem is formátumú.

Lesz, ami lesz, kimondom, nekem az elolvasása után az az érzésem támadt, hogy ez ismét valamiféle céloksággal kiszámított parasztvakítás: dobjunk a forrongó nép közé valamiféle koncot, de lehetőleg olyat, amelynek gyakorlati jelentősége nincs, és előreláthatóan nem is lesz, és a tervező haverok toleranciaküszöbét sem ingerli túlságosan. Végtére is az építészek kritikusa is az építészekből él, nem lenne szerencsés, ha a szakma prominenseinek ajtajai bezárulnának előtte. Ezért aztán az ügyet le lehet rendezni egy színpadias dramaturgiával, amelyet elolvasva az a néhány ember, aki ilyenkor is az internetet böngészi, felsóhajthat, hogy "na végre jól megmondták nekik, úgy kell nekik". Aztán Vargha Mihály írásának dramaturgiai hatása ebben ki is merül. És nekem éppen az a benyomásom, hogy a cél éppen ez: legyen ugyan, de merüljön is ki. Az érintett építészek és üzleti megbízóik pedig megnyugodva felsóhajthatnak: "na ezen is túl vagyunk, egy kicsit kellemetlen volt ugyan, de hál'istennek egy fillérünk sem veszett rajta".

Pedig nem szabadna ennek az ügynek szakmailag ennyiben kimerülnie. Fentebb azt írtam, fosztogatás történt. Azért, mert annak esélyétől fosztották meg a várost és esetleg egy későbbi méltóbb generációt, hogy Budapest eddigi büszkén vállalható városképéhez valamilyen új értéket hozzáadhassanak. És tették mindezt rendkívül kicsinyes üzleti megfontolásból és részint szakmai hiúságból. Mert egyesek úgy érezték közülünk, hogy mindenképpen le kell tenniük a névjegyüket a budapesti Dunaparton, akármilyen áron is.

A szakmailag tájékozottabbaknak az is feltűnhet Vargha Mihály írásában, hogy az egyetlen kivételt ugyanakkor nem említi meg. Aki ugyan nem építész, hanem társszakmánk, társművészetünk kiemelkedő művelője: Török Péter kerttervező művész. Aki az építészeti értelemben blődli Nemzeti Színház elrontott projektjén a maga eszközeivel, az épület környezetének méltó szintre emelésével igyekezett korrigálni. Akivel Canossát járattak, és akitől a mai napig senki meg nem kérdezte, hogy miért éppen zikkuratot tett oda, és a kertje a Nemzeti Színház körül egyáltalán miről is szól? Vagy miről akart szólni, ugyanis a kertészeti kompozíciójának lényegi darabja "takarékossági" okokból meg sem valósulhatott, és talán már nem is fog soha. Nem rajta múlt, hogy ennek következtében az ő műve is egy befejezetlen alkotásként tárul elénk. Pedig Török Péter rendkívül értékes, a Nemzeti Színház eszményéhez illő emberi és kulturális gondolatokat igyekezett a kertjébe belefogalmazni. Soha senkit nem érdekelt. Ez azért példaértékű, mert ebből is az olvasható ki, hogy az egész dunaparti "együttes" a pillanat mámorának (business) a szülötte, és aki a gondolatiság felől igyekezett megközelíteni a feladatot, annak ebbe majdnem bele kellett pusztulnia. Kárpótlásul odavágtak hozzá egy Ybl-díjat. Csak éppen arról nincs tájékoztatva a T. publikum a mai napig, hogy mi is az a kiemelkedő szakmai-emberi teljesítmény, amivel ő ezt kiérdemelte. No persze, alkotásainak darabszámát felsorolták a díjkiosztás után megjelent pályaképekben, csak éppen az nem derült ki semelyik recenzióból sem, hogy ő, sokakkal ellentétben, nem darabra érdemelte ki az Ybl-díjat, hanem alkotásainak - kivétel nélkül - kompromisszumot nem ismerő gondolatisága miatt. Itt tartunk.

Vargha Mihály ugyan megállapítja, hogy a tárgybeli dunaparti beépítés sekélyessége általános, mégis kínosan kerüli az ide vezető, az építész szakmán/kamarán belüli okok feltárását és megnevezését, az ügyben felelős tervtanácsok, és az azokban ülő építészek, a szakmai közállapotok és az azt előidézők szerepének felvetését. Arról már nem is beszélve, hogy e dunaparti beépítés kérdése sokkal szélesebb körű összefüggések feltárását kívánja meg: pld. a budapesti kerületek és a főváros áldatlan viszonyát, egymással való civakodásaikat, hiányzó egységes fővárosi városfejlesztési koncepciót, a helyi építési hatóság és önkormányzat érdekviszonyait, az építési jogszabályok szándékosan beépített csűrési-csavarási lehetőségeit, amelyeknek éppen az az elsődleges céljuk, hogy ne legyen világos és mindenki számára egyöntetűen értelmezhető jogi helyzet, hanem a döntéshozók lehetőleg tágabb "értelmezési tartományban" mozoghassanak, egy olyan mozgástérben, amelyik éppen elegendő ahhoz, hogy önkényesen eldönthessék, hogy ki játszhat és ki nem.

Összességében Vargha Mihály írásának szintje, főképpen a belőle hiányzó gondolatok és az írás megkésettsége okán is, a maga műfajában nem sokban különbözik kritikája tárgyának paramétereitől. Lakjon jól a kecske (a publikum), de azért a káposzta is megmaradjon (a gyümölcsöző kapcsolat a haverokkal). Úgy látszik, ezt hívják médiaipari profizmusnak...